A tumburmajor
  2006.04.28. 21:49

– Ahogy magunkra nézek, nagy trakta nem lesz.

– Tényleg nem bírok sokat enni, de ha itt vagyok, a csokis tortát, a Tenerine-t sosem hagyom ki, úgyhogy ahhoz képest fogok választani még valamit, mondjuk „papfojtó” tésztát.

– Mit? Már a hallatán elakad a hangom!

– Úgy csinálják, hogy a paradicsomragus pennét megforgatják egy hatalmas, megolvasztott sajtban - kicsit száraz, és kapirgálja az ember torkát, de zseniális íze van.

– Mit iszunk?

– Narancslevet, esetleg ananászt. Tudom, hogy most csalódást okoztam, de én egyszerűen elalszom a bortól! Pedig a kultúrája nagyon tetszik, ahogy leülnek az emberek és megadják a módját – én is kóstoltam már igazi finomságokat Franciaországban, de sajnos rászokni nem tudtam. Az évi négy premier után megiszom egy-egy whiskyt, ez a maximum.

– Hát jó, bulizzunk a magunk módján! Rendeljünk - ha már mediterrán a konyha, akkor én tengeri herkentyűket választok! Ha teljesen szabadon, országtól függetlenül jelölhetted volna ki, hol együnk, akkor most hol ücsörögnénk, mit ennénk?

– Azt hiszem ugyanezt, csak Rómában. Olyan sokféle konyhát nem ismerek, de az olaszt nagyon szeretem. Bár Franciaországban is ettem nagyon finomakat – egyszer egy New York-i ismerősöm révén eljutottam Cannes-ba, a legjobb helyekre vittek, például a Hotel de Paris-ba, sőt Monacóba is.

Egy falat lelkiismeret-furdalás

– Na, ott mit csemegéztél?

– Aranyat!

– Kuncogva mondod, még az étel is abból van?

– Volt valami desszert, és a tetején volt ez az ehető arany – étkezési arany. Különösebb íze nem volt, ez inkább csak látvány, de ha igazán finom ízt akarok idézni, tálaltak cukkinivirágot libamájjal töltve – emlékszem, azt nagyon lassan ettem, hogy minél tovább tartson!

– Nem voltál zavarban, hogy olyat tettek eléd, amiről tán azt sem tudtad első pillantásra, micsoda?

– Inkább élveztem, hogy olyat láthatok, kóstolhatok, amit amúgy nem. Figyeltem az embereket, a helyzeteket, nagyon élveztem! Bár keveredtem már fura helyzetbe… Amikor életemben először elvittek egy japán étterembe, akkor annyit tudtam az egészről, hogy majd hoznak egy tálkát, amiben kezet lehet mosni. Az utolsó pillanatban szóltak, hogy amibe épp a kezemet készültem belemártani, az a leves! De ez szerintem majdnem mindenkivel megesik, én ettől nem görcsölök. Bárhol járok, igyekszem mindent megkóstolni, talán csak a belső szervekkel állok hadilábon. Ami a szememnek nem kedves, abból inkább köszönöm, nem kérek.

– Te végül is bármit és bármennyit ehetsz. Vagy volt olyan, hogy különleges kúrákkal, diétákkal gyötörted magad? 11 évig versenytáncos voltál, színésznőként is fontos a külső…

– Nekem is megvolt az önsanyargatós korszakom. Azon a nyáron, amikor felvettek a főiskolára, iszonyú, hogy mit szedtem magamra! Gondolom, a boldogságtól, hogy élveztem az életet, és úgy éreztem, enyém a világ. Már minden falat után lelkiismeret-furdalásom volt! A tanárok persze egyfolytában szekáltak minket, hogy fogyjunk le, előfordult, hogy csak egy kiflit vettem, a belét az osztálytársamnak adtam, én meg rágcsáltam a héját, hátha az nem hizlal annyira. Borzalmas volt. Mire rávettem magam, hogy tornázni járjak, kiderült, terhes vagyok – ezzel viszont helyreállt a rend, azóta nincs gondom a súlyommal. Szerencsémre. Úgyhogy bármi belefér: a szalonna lilahagymával, a cigánypecsenye, egy jó pacal – érdekes, hogy télen szoktam kívánni ezeket a „vastag” ételeket.

– Ha azt mondanám egy szakácsnak, készítsen valamit, amit Schell Judit ihletett, nem egy nehéz pörköltet várnék.  Tényleg, milyen étel lehetnél?

– Talán édesség. De biztos azért jut eszembe, mert azt szeretem. Mondjuk egy bögrés süti, amit csinálni szoktam. Semmi különös, de nagyon finom, és sokféle tud lenni. Akár kicsit fahéjas, fűszeres is. Azért is szeretem, mert olyan finom, otthonos illat lesz tőle.

– Habos süti lennél?

– Nem, az semmi esetre sem!

Színházi terápia

– Pár hónapja egy  igazán nőies filmszerep révén váltál országosan ismertté. Nem félsz, hogy belekerülsz egy ilyen skatulyába?

– A szép nő skatulyájába? Nem hiszem. Én nem tartottam magam soha szépnek. Persze törekedtem arra, hogy formában legyek, jól nézzek ki, ezt a tánc hozta magával. Amikor fellépéseink voltak, akkor az ember persze mindent magára pakolt, de úgy vélem, nekem teljesen átlagos külsőm van, és az tud ilyen, vagy olyan lenni. Szerintem ez sokkal nagyobb dolog annál, mint ha az ember állandóan arra törekszik, hogy szép legyen. Ha ezt a semlegességet tudom tartani, akkor jó!

– Mikor jöttél rá, hogy tehetséged van a játékhoz? A tánc mégiscsak más!

– Rettenetes időszak volt, amikor felvettek a főiskolára, esetlen voltam és tehetségtelen, legalábbis én teljesen alkalmatlannak éreztem magam. Olyan falak voltak előttem, amikről azt éreztem, hogy soha nem tudok átjutni rajtuk. Elképzelhetetlen volt, hogy sz öveggel is el lehet érni egy olyan dolgot, amit én addig csak a tánccal tudtam. Én nem analizáltam, nem tudtam, hogy mi az, amit megnyitok magamon, ha táncolok, csak azt tudtam, hogy imádom. De az más, ott nincs beszéd – félelmetes volt! Egyébként még ma is akkor érzem magam igazán a helyemen, ha táncolhatok! Tavaly, 14 év után, felvonultam a régi mazsorett csoportommal Debrecenben – leírhatatlan volt, isteni! Szétcsattantam a boldogságtól, egyszerűen nem tudtam összehúzni a szám, annyira örültem, hogy ott vagyok!

– Már megbocsáss, de akkor hogy kerültél oda, mármint a főiskolára?

– Dráma tagozatos gimnáziumba jártam Debrecenben, bár nekem végig a tánc volt az elsődleges, de aztán azt gondoltam, hogy a Táncművészeti Főiskola mellett ezt is megpróbálom – legfeljebb majd kihajítanak. Emlékszem, hogy a vonaton zötykölődve tanultam még a verseket. Addig egy árva szavalóversenyen sem indultam. Ráadásul senkit nem ismertem. Egyáltalán nem tudtam, mit jelent igazából a színház – nem vagyok erre büszke, de onnan Debrecenből tényleg nem ismerhettem a szakmát, őszintén szólva, addig nem is nagyon érdekelt. Gyerekkoromban utáltam a színházi közvetítéseket, mert az volt a benyomásom, hogy mindenki üvöltözik a színpadon, talán egy Revizor előadás volt az első, amit gimnazistaként Pesten láttam, amikor megérintett valami ebből a világból. Amikor a felvételi második rostáján is túljutottam, már volt bennem izgalom, sőt elszántság, hogy ide nekem be kell kerülni! De még sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ki tudjon szakadni belőlem valami, hogy igazán jól érezzem magam a színpadon.

– És akkor azt is tudtad, hogy „jó” vagy a színpadon ?

 – Inkább azt, hogy nekem ez jól esik,  nem kívülről figyelem magam, nem vagyok tele görccsel, hanem csak úgy elindul velem az érzés. Hogy mindazt, ami ér a mindennapokban, azt kezelni tudom, magamba építem, egy-egy szerepnél elő tudom húzni, és kiőrjönghetem magam úgy, ahogy az életben sosem lehet.

– Sokféle bőrbe bújva a saját szorongásaitól szabadul meg az ember?

– Igen, nekem ezt jelenti a színészet. Hihetetlen gyógymód ez a pálya, egy terápia.

– Néha mégis kilépnél – legalábbis több helyen ezt mondtad.

– Ma is gondolkoztam ezen.

– A reggeli kávé mellett átrohant a gondolat? Épp most, egy ekkora siker után?

– Pont a reggeli kávét ittam, amikor felmerült bennem a kérdés, hogy mit is kellene még kezdenem magammal. Valamit biztos fogok egyszer csak, de még nem tudom, hogy mit!

– Az illékonysága zavar?

– Inkább az, hogy ebben is beszűkül az ember. Reggel bemegyek a színházba, délután elrohanok a gyerekért, este játszom. Biztos minden szakmának megvan a monotonitása, de néha meg kell újulni, főleg egy ilyen foglalkozásnál. Egy idő után elfogynak az impulzusok – nem gerjeszthetek feszültséget azért otthon, hogy eléggé vibráljon a lelkem, aztán legyen miből kigyógyítani magam a színpadon. Talán külföldre kellene mennem, és valami egészen mással foglalkozni. Például a barátnőmhöz, aki Costa Ricában él. A fiam nyelveket tanulna, én meg dolgoznék valahol. Lehet, hogy ábránd marad, de jó vele eljátszani.

– Pedig  most tényleg lubickolhatnál a sikerben!

– Igen. A film kapcsán most lett egy őrület, újságcikkek, média, már igyekszem is visszafogni. Lehet, hogy sokan megbántódtak, de én a saját magam érdekében tettem. Vigyázni akarok arra, amim van, nem akarom magam pőrén, kiterítve látni, és nem akarok állandóan „látszani”, csak azért, hogy még 200 ember megismerjen. Ez most megvolt, mint ahogy sok minden a pályámon, amiknek már van lenyomata, és senki nem veheti el tőlem. Persze lehet, hogy elkényeztetett a sors, hiszen olyan jeleket kaptam, ha válaszút előtt álltam, hogy elég volt a megérzéseimre hallgatni, és jól döntöttem. Ez szerencse is, ösztön is, és talán az is, hogy soha nem akartam sokat. Dolgoztam már Jancsóval, Koltaival, a színházban is olyan emberekkel, akik egy olyan szintet jelentenek, ami alá nem fogok menni. Tudom, hogy egy ilyen film után ostobaság lenne azt hinni, már csak sikerek következnek. Életem első nagyon erős előadása volt a Ványa bácsi, és nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg jött a Kripli. Azt hiszem, ezeket el kell tudni engedni, és egyszer a sors majd megint küld egy olyat. Már tudom, hogy létezik, és bízom benne, hogy újra eljön! A köztes időből van sok. Mérföldkő kevés van. Mázlista az, akinek egyáltalán voltak mérföldkövei. És nekem már vannak!

KEDVENCEK

Étel: pestós tészta

Ital: narancslé

Konyha: olasz

Hely: Velence

Zene: Bartók rádió

Könyv: Salamon Pál: A Sorel ház

Szerző: Szily Nóra