Azt hiszem, most jó helyen tartok"
  2006.03.11. 23:11

-    Meglepődtél azon, hogy a filmkritikusok neked ítélték oda a legjobb női főszereplőnek járó díjat?

-    Nagyon meglepő volt számomra, mert nem gondoltam volna, hogy a szakma egy közönségfilm alakítását fogja díjazni, nem hittem volna, hogy a kritikusok merik vállalni azt, hogy nekik egy ilyen film tetszik.

-    Mennyire fontos neked a kritika, legyen az akár filmes, akár színházi?

-    A Csak szex és más semmi kritikáira nagyon kíváncsi voltam, és mivel gyakorlatilag minden újságíró pozitívan nyilatkozott a filmről, ezért szívesen is olvastam őket.
Színházi bemutatók után általában érdekelni szokott, hogy mit írnak a kritikusok, bár már közel sem izgat annyira, mint régen. Mostanában ha előttem van az írás, vagy ha a kezembe nyomják, akkor persze elolvasom, de már nem járok utána. Befolyásolni nem szokott; ha jót írnak, akkor persze örülök, de egy kritika miatt nem változtatok a szerepen, a jeleneten, a hozzáálláson, mert nem érdemes. Természetesen vannak olyan szakmán kívüli barátaim is, akiknek a véleményére sokat adok, nagyon szoktam várni, hogy megnézzenek egy-egy előadásban. Sokat jelentett számomra például az, hogy ők dicsérték a filmet, mert amikor én először végignéztem, elborzadtam a látványtól. Igazából csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam az ő pozitív reakciójukat.

-    Van esetleg olyan kritikus, akinek a véleményére többet adsz, mint máséra?

-    Igazából nincs, bár Molnár Gál Péter írásait szívesen olvasgatom, függetlenül attól, hogy olyan előadásról ír-e, amelyben benne vagyok, vagy sem.  

-    Nem a mostani az első olyan díjad, amelyet a kritikusoktól kaptál: 1998-ban és 2002-ben is neked ítélték a Színikritikusok díját előbb a Ványa bácsi Szonyájáért, utóbb A kripli Eileenjéért. Szoktad érezni, hogyha egy előadásban tényleg jó vagy?

-    Persze, azért valamilyen szinten az ember magában is különbséget tesz, érzékelem, hogyha egy darabban sikerült jól elcsípnem a szerepet, de inkább azt szoktam észrevenni, ha nem sikerül egy alakítás.

-    Van olyan szereped, amelynek az alakítását befolyásolja az aktuális lelki állapotod, a napi diszpozíciód?

-    Persze, szinte minden szerepem ilyen, de talán a III. Richárd Lady Annája a leglabilisabb. Ez egy igazán nehéz szerep, mert nagyon magasra van feltéve a léc. A világirodalomban és a Shakespeare-életműben is vannak olyan részek, olyan jelenetek, amelyeket mindenki ismer, minden színésznek és rendezőnek van róla egy olvasata, és nagyon sokan játszották is. Lady Anna nagyjelenete is ilyen: minden kollégának volt valami hozzáfűznivalója, mindenki elmondta, hogy Ő hogyan játszaná, ezért nagyon nehezen rakódott össze bennem a szerep, nagyon sokat dolgoztam rajta, mire azt mondhattam, hogy az enyém lett ez a jelenet.
Ebben az előadásban nem vagyok sokat a színen, hét óra után bemegyek a színpadra, van egy jelenete Lady Annának és utána gyakorlatilag eltűnik a darabból, csak a végén tűnik fel egy kicsit. Végül is a semmiből jön és a semmibe vész ez a szerep, úgyhogy arra a 15 percre kell nagyon erősen összpontosítanom. Az a jelenet gyönyörű, nagyszerűen van felépítve, de nagyon nehéz is; nem egyszerű hitelesen eljátszani, hogy ilyen rövid idő alatt hogy tud ekkorát fordulni egy ember. Sok múlik azon, hogy kapjuk el egymást Kulka Janival.

-    A III. Richárd rendezőjével, Valló Péterrel hosszú időre nyúlik vissza a kapcsolatotok, első sikereidet az általa rendezett darabokban érted el. Szeretsz vele dolgozni?

-    Igen, nagyon szeretem a vele való közös munkát. Mindig is csodáltam azt a komplex gondolkodásmódot, amivel átlátja az éppen aktuális darabot, előadást. Persze az ő rendezései se mindig sikerülnek úgy, ahogy elképzeli, például Az élet álomból is sokkal többet lehetett volna kihozni, de ettől függetlenül az se rossz előadás, több nagyon szép alakítás is van benne.

-    Van még olyan rendező, akivel nagyon egy hullámhosszon vagytok?

-    Persze, van, például Gothár Péter is ilyen, de Kovalik Balázzsal is nagyon szerettem együtt dolgozni. A Sárga liliomban Mohácsi János rendezett, vele is nagyon élvezetes volt a közös munka. Azelőtt mi, nemzetis színészek nem ismertük Mohácsi munkamódszerét: folyton csak azt mondogatta, hogy ne próbáljunk, ne próbáljunk; ugyanis úgy gondolta, hogy elég, ha csak akkor kezdünk el próbálni, amikor már eleget tudunk a darabról; ez nekem hihetetlenül imponált. Végül is a nem-próbálásból egy nagyszerű előadás született, amit mind a mai napig imádok játszani; olyan a Sárga liliom nekem, mint egy jófajta szórakozás.

-    A drámai szerepeid mellett mindig játszottál valamilyen zenés előadásban is – most éppen a Sárga liliomban. Igényled a könnyedebb darabokat?

-    Persze, hogy igénylem – igényeljük mi, színészek! Szükségünk van arra, hogy esténként néha szórakozzunk is egy kicsit. A Radnóti Színházban például hat évig játszottuk óriási sikerrel az Anconai szerelmeseket, amelyet kifejezetten ránk, radnótis színészekre írt Valló Péter és Vajda Katalin, de szerettem játszani a Bástyasétány 77-et is. Jó néha úgy dolgozni, hogy közben lazítunk is egy kicsit.

-    A legújabb szereped Róza a Boldogtalanokból. Mi a véleményed a darabról?

-    A Boldogtalanok a szívem csücske, nagyon szerettem próbálni, imádom játszani. Füst Milán drámája gyönyörű, de Róza egy piszok nehéz szerep. Úgy érzem, hogy az előadást talán még egy kicsit próbálni kellett volna, a bemutatón még nem voltunk kész, és sajnos nem is megy olyan gyakran, hogy előre tudjon lépni az előadás, de mindezektől függetlenül nagyon szeretem a darabot. Sajnos nem lett olyan erős a visszhangja, mint amilyen lehetett volna, ezért van is bennem egy kis keserűség.

-    Mit gondolsz, jól haladsz a pályádon? Elégedett vagy?

-    Abszolút. Azt hiszem, most jó helyen tartok.

2006. február 21.

Szokonya István