|
Für Anikóval, virágvasárnapon
2007.05.05. 12:10
A teljes interjút a Nők Lapja április 25-én megjelenő számában olvashatjátok!
|
|
Az e heti Nők Lapja címoldalán
Kertben jártunk. Fák, virágok, emberek laknak ott, és megvalósult álmok, féltve őrzött emlékek, s ott van még a színpad is, igen... S Anikó énekli: „Szabó Edit, igazad volt.” |
Legelőször egy terézvárosi kis udvarban egy fotós barátnőnk vagány születésnapján találkoztunk. Aztán sort álltunk dedikálásért egy könyvheti sátor előtt. Ott találtam a Duna sorsáért aggódók között… Színpadon nemrég láttam, a Nőstény álom című új lemezének a dalait énekelte, a másik estén egy zseniális abszurdban játszott…
Virágvasárnap futunk össze. Aztán húsvét után is. Olyan otthonos volt vele lenni, mintha évek óta ismernénk egymást. Nálam hagyott egy borítékot, három idézettel. Egy hölgynézőjétől kapta, az egyik idézet Hamvas Bélától való, így szól:
„A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd sötétben elmerülni.
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az étherig…”
– Úgy szeretném tudni, ki volt ez a hölgy… Indián arcú, harmonikus vonású… Egy gyönyörű kerámiadobozt is hozott, meg se köszöntem neki… Jött, megölelt, és elment…
– „Amit átélsz, osszad meg…” Te megosztod…
– Nagyon szeretem, amit csinálok. Azt hiszem, nem tudnék játék nélkül élni. A színpadon annyi mindent megtehetek, amit semmilyen más hivatás nem enged…
Könyökölünk az asztalon. Hallgatjuk a rigókat, gerle búg bele a napfényes délelőttbe, harang szól, tornya idelátszik az udvarukba… A nyírfa reszkető fátyla több mint ígéret… Ágán az odú lakói, egy cinkepár őrült csettegésbe kezd.
– Nézd, nem is ugrálnak, galoppoznak a rigók! – bök oda a fejével Anikó. Figyelem a füvek közt ugráló kajla madarakat… Arra gondolok, hány életet élünk nap nap után… Még bennem a tegnap este, az estében a zsúfolt nézőtér, a színpadon Blondin Gáspárné, a Finito hősnője… abszurd késén abszurd vérfoltokkal…
– Honnan volt a vágy, falun élni…?
– Inkább a kert… Kertes házban élni… Zöldben. Ez amolyan öröklött vágy, már a nagymamám is kertes házra vágyott, anyukám is. Én a városi létet abnormálisnak tartom, pedig a Király utcába születtem. Az emberek teljesen elszakadtak a természettől, mintha semmi közük nem lenne erdőhöz, folyóhoz, ligetes völgyekhez, fához, virághoz. Nézz körül, ezt hűen tükrözik az állapotaink. Magyarország erdőterületeinek nagyságát pár éve felmérték. Egy focipályán a két kapu közti terület… ennyi az erdőnk, és ezt is vágják. Miért is ne… Mintha hiába volna az indián jóslat: „Ha majd kivágtad az utolsó fát, és megmérgezted az utolsó folyót, rájössz, hogy a pénzt nem lehet megenni…” Csak pusztítunk tovább… Bár megátalkodottan optimista vagyok, nincsenek túlzottan vidám gondolataim ezzel kapcsolatban…
– A kertetek viszont mint egy kis arborétum… A ház, amolyan öröktől való… Mióta laktok itt?
– Hét éve… Évekig jártuk Pest környékét. Úgy húsz-harminc kilométeres körzetben több tucat házat megnéztünk. Végre találtunk egyet. Faragott tornác, nagy kert, a végében patak… már vittem a foglalót… amikor a Jóisten kitette a lábát, és elgáncsolt, ne érjek oda… Állj meg, nem ez a tiéd…! Hanem egy sokkal jobb… És kiráz a hideg a gondolatra, hogy most nem ez lenne a miénk, ami lett…
Így volt. Én nem hiszek a véletlenekben. Mondom, vittem a foglalót, akkor találkoztam egy építész barátommal… Gyere már ki, nézd meg azt a házat. Megnézte, kiderült, vizes, csak a szigetelés másfél millió forint… Az nekünk nem megy… És akkor keresztet vetettem rá, elengedtem… És mint mindig ilyenkor, megkaptam az ajándékot. Január másodikán valaki szólt, hogy van egy másik ház Pomázon. „Véletlenül” itthon volt Zalaegerszegről Bertalan…
A teljes interjút a Nők Lapja április 25-én megjelenő számában olvashatjátok!
| |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
