Írta: Zoli Édesanyja   Én is egy édesanya vagyok. Két csodálatos gyermekem van, Dórci és Zotyó. Ők 30-hoz közel is Dórci és Zotyó. Dórci aznap született, amikor a szülész megmondta, Zoli 1976. május 2-án, egy napot késett, de így ANYÁK NAPjára kaptam. Olimpia éve lévén hat hetes korában már végigaludta az éjszakát, hagyta a TV élvezetét sportos szüleinek. 20 hetesen - az akkori viszonyokra jellemzően - be kellett adnunk bölcsödébe. Rengeteg szeretet kapott. 4 éves korában az óvodában úgy gondolták, jó úszó lenne belőle. Emberfeletti munka következett. Reggel 6 órától fél 8-ig faltól falig úszás, amit az életkor előrehaladtával fokoztak. Aztán jött az iskola, vele a tanulás, s még több úszás. Emlékszem egyszer mindketten elaludtunk, s ha valaki nem ért be időre olyan hátast kapott az oktatótól, hogy csak úgy nyekkent, szóval pizsmába öltözve vittem be Zolit edzésre. Persze a Margitszigetre nem lehetett autóval bemenni, de gondoltuk reggel még nincs rendőr, na meg a hátas se kellett, szóval szerencsésen beértünk. Visszafelé azonban megállított a rendőr, de meglátta a pizsamámat? ... szóval elengedett. Aztán történt valami. Észrevettem, hogy éjszakánként nagyon izzad, kértem kivizsgálást, amiből kiderült nagyok az orrmandulái, s míg mások egyszer vesznek levegőt, neki többször kell, s ez a fizikai igénybevétel lerombolta a szervezetét. Az orrmandula kivétele és rehabilitációja alatt lejárt Dórcival a kajakosokhoz, fociztak, bicikliztek, pedig hátúszásban akkor már béka kategóriában országos 4. helyezett volt. Persze amikor letelt a hat hét már nem ment vissza úszni. 10 éves volt. Ősszel megnyert egy nemzetközi versenyt a 76-os korosztályban, persze már kajakban. Következő tanévben felvették a Rádió Gyermekkórusába, ahol 2 évet töltött. Amikor befejezte az általános iskolát, felvételizni kellett abba a középiskolába, amit kinéztem neki, s megdöbbenésemre 2. helyen végzett - nem tudtam, hogy jó matekos. Ez a Neumann János számítástechnikai szakközépiskola volt, melynek osztályfőnöke küldte el először egy magán színésztanodába - nem emlékszem az iskola nevére -. A gyermekkórusi évek alatt kötelező a zenetanulás. A hegedűtanulás tűnt a legmegvalósíthatóbbnak, de csak addig amíg el nem kezdte húzni a "szárazfát". Jaj Istenem, azok szörnyű napok voltak. Persze a dobtanulás sem volt jobb, bár annak utálatába a szomszédok is beszálltak. A gitár húrok "szaggatása" már elviselhető kategória. 14 éves korában vettem egy kutyát. Az volt a feltétel, hogy iskolavégeztével haza kell menni, ellátni Manót, mert különben eladjuk. Ez a gondoskodás valakiről, hogy nem tudott csavarogni, mert várta a kutya, szerintem nagyon jó eredménnyel járt. Ugyan elsősorban nem tanulással, hanem a tükör előtt Michael Jakson mozdulatainak és tánctudásának a lehető legjobb elsajátításával telt az idő. Emlékszem 15 éves volt, amikor barátainkkal elutaztunk síelni, szilveszterezni. Megbeszélték a barátjával, hogy előadják a Billy Jean c. Jakson számot. "Véletlenül" Zolinál volt a kazetta és 150 ember előtt szilveszter éjszaka eltáncolta kalappal, fehér zoknival, ahogy kell. Óriási sikere volt. Végül is ez volt az első nyilvános fellépése. A középiskola ideje alatt már a Styx nevű zenekarral jártak különböző fellépésekre, közben levelező tagozaton végezte a szolnoki gazdasági főiskolát, nem sok odaadással. Aztán megint történt valami. Elmentünk megnézni a Valahol Európában c. musicalt, aminek az lett a vége, hogy megkerestük Toldi Mária stúdióját, ahová azonnal felvették. Akkor készültek a Fame c. musical bemutatójára, amit kb. fél év múlva be is mutattak. Lehet, hogy ez senkit nem érdekel, de én 13-szor láttam. Eleinte hátsó sorban táncolt, majd előadásról előadásra előrébb került. Végül 2 főszerepet is eljátszott, szerintem csodálatosan. És végül 1997 tavaszán kivitték Duisburgba. Többszöri meghallgatás után a Nyomorultak-ra kapott szerep ajánlatot, nem kevés fizetéssel. És meghozta élete első komoly döntését, persze megbeszélve velem: inkább a felvételit próbálja meg a Színművészeti Főiskolán. Sikerült! Azóta eljátszott sok-sok szerepet, főszerepeket is. Zenét ír, önálló estet rendeztek, ami nem csak szerintem sikerült remekül. Nekem a legjobb és legszebb alakítások az ővék, és már nem csak érte izgulok... Írta: Zoli Édesapja   Ha igazán tárgyilagosan kellene megfogalmaznom a véleményemet, az így hangzik: - Zoli a legszeretetreméltóbb fickó, akivel valaha is találkoztam. Mivel az édesapja vagyok, lehetek elfogult is: minden pillanat élmény volt, amit velük töltöttem (itt már képtelen vagyok egyes számban fogalmazni, mert ők nekem ketten vannak a nővérével, Dórával). Zoli a megszületése pillanatától nyugodt, aranyos, együttműködő gyerek volt. Picike volt még (2 éves körül) és valamilyen komoly okból (félt egyedül aludni) át kellett vinnem magam mellé aludni. Nyugtalanul forgolódott, és éppen fölé hajoltam megnézni, hogy mi a baj, amikor hírtelen felült. Keményen összekoccant a fejünk. "Na, most jön a mindent elsöprő hangos üvöltés, fölverjük az egész családot" - gondoltam. Zolika fojtott hangon annyit szólt: "bocánat!" és csendben fogta a kis fejét. Jó dolog volt vele bármit együtt csinálni, mert figyelt és szinte mindent elsőre meg tudott oldani. Zoli kb. 4 éves volt amikor egy "költségkímélő" házilagos fék-javítás után (ki merné ezt ma megtenni?!) le kellett légteleníteni a Lada fékrendszerét. Zoli önként jelentkezett a feladatra, pontosabban: bizonygatta, hogy ő meg tudja csinálni. "Ép-eszű felnőttnek" nem jut eszébe egy négyéves gyereket komolyan venni ilyen ügyben, de mi mások voltunk - megpróbáltuk. Neki kellett pumpálni a fékpedált, aztán amint az felkeményedett, erősen nyomni, amíg kiengedtem a levegős fékfolyadékot a kerekeknél, és ezt 10-12-szer megismételni. Az első gond az volt, hogy nem ért le a lába a fékig, de ezt könnyedén megoldottuk. Amikor sikeresen befejeztük a műveletet két igazi győztes ünnepelte magát. Ma sem tudom melyikünk volt büszkébb a teljesítményünkre. Nem csoda, hogy Zolihoz hozzánőtt az a bizonyos Lada: Amikor 7-8 évesen már bonyolultabb fogalmak (úgy mint: tulajdon, öröklés, elmúlás, stb.) birtokában volt, egyszer a Dózsa György úton autózva a vasúti aluljáróhoz érve (ilyen esetekben valamiért pontosan rögződnek a leglényegtelenebb körülmények) megígértette velem, hogy amikor meghalok, az övé lehet az akkor már korabeli fogalmak szerint sem fiatal Lada. Zoli zenei érzéke elég korán jelentkezett, de túl sokat nem foglalkoztunk vele, volt a bővebb családban több zenész, és tudtuk, hogy az is csak egy foglalkozás, nem biztos, hogy érdemes elvenni egy gyerek gyermekkorát egy ilyen bizonytalan foglalkozásért. Mégis zenéltek mindketten (a nővérével) - hegedűltek a Magyar Rádió Gyermekkórusa jóvoltából, és az édesanyjuk idegrendszerének jelentős leépülése árán. (aki ezt nem érti, nem hallott kezdő 5-7 éveseket "gyakorolni"!) Dóra, mivel 3 évvel idősebb (volt akkor! Most már "hug" lett) a hegedűvel előbbre tartott, a "kigyakoroltabb" darabokból házi magnófelvétel készült. A felvételen Zoli is jelen lehetett, azzal a feltétellel, hogy nem énekli a dallamot. Ennek a feltételnek a magyarázata: a lakótelepi lakásban, ahol közös szobájuk volt, Dóra néha kicsit nagyvonalúan kezelte a hangokat, meg a hegedűn egyébként is könnyű picit melléfogni, Zoli Dóra gyakorlását hallgatva, azt a - valószínűleg védekező - megoldást találta ki, hogy "magának" énekelte a pontos, tiszta dallamot. Ezeken a részleteken aztán mindig össze lehetett veszni. (Ez más testvérek között bizonyára elképzelhetetlen! Vagy mégsem?) Zolinak különös érzéke volt (van!) a legapróbb részletek megfigyeléséhez - mármint azokhoz, amik érdekelték. Szerette a biológiát, egyáltalán az élővilág (nem valóvilág!) csodáit. Olyan ismeretterjesztő műsorokat nézett meg a TV-ben, amikről nem is hallottam, aztán mesélt róla - többnyire autózás közben - olyan színesen, hitelesen és pontosan, hogy nem csak szórakoztató volt, hanem a területen hiányos ismereteimet is pótolta. A matematika házi feladatait többnyire ugyancsak a kocsiban oldottuk meg - fejben. Nagyon tetszett nekem, amikor felfedeztem ezt a képességét, és játszottunk is vele. Nem vagyok biztos, hogy végül be is írta a feladatot a füzetbe, de ez ma már teljesen mindegy. Négy éves korában kezdett úszni. A sport fontos részét képezte a családi programoknak. Mindenkinek volt rendszeres sport elfoglaltsága. Zoli úszott. Szerette az úszást, és az edzők szerették az együttműködési készségét. Fegyelmezett úszó volt, ritkán kapott (de azért kapott) hátast Tumpek Gyuri bácsitól, a Helsinki Olimpia 100 m pillangó bajnokától, és 9 évesen 5. volt 200 m hátúszásban a korosztályi örökranglistán. Az úszást orvosi okokból abba kellett hagynia 10 évesen. Nagyon jó kondícióban volt, kitűnően futott, korához képest erős volt. Kajakozni kezdett, abban a klubban, ahol a nővére már "menő" volt, sőt korábban az édesapja is. Kevés igazi vízi edzés után a klub edzői elindították Szentendrén, egy kizárólag a gyerekeknek kitalált, "indián versenyen" amelyben úszás, futás, húzódzkodás, céllövés és a végén kajakozás szerepelt. Ez olyan volt, mintha a Zolira szabták volna a programot. Mire a kajakozásra sor kerülhetett volna, behozhatatlan előnnyel vezetett. Az előny alapján átszámított időkülönbséggel indították egymás után a versenyzőket (lásd: öttusa futás), hogy a beérkezés sorrendje a végleges sorrendet is jelentse. Azok sem tudták befogni, akik valóban tudtak kajakozni. Ehhez a kalandhoz kapcsolódóan azonban van a Zolinak egy kiegészítő története, amely szerint az édesapja (mármint én, de "édes" az ilyen?) gratuláció helyett azt mondta neki: "most nehogy azt hidd, hogy már tudsz kajakozni!" Akár az is lehet, hogy így volt, lehet, hogy Zoli így emlékszik, de lehet, hogy a poén kedvéért meséli így. De mindenképpen ez is része a történetnek. Zoli már kis-kamasz korától igazi gondatlan, "trehány" gyerek volt. A szobájában leírhatatlan rendetlenség, a ruhái, holmijai elképzelhetetlen összevisszaságban szanaszét a földön és a szó szoros értelmében mindenhol szétszórva. Többnyire mindenhonnan elkésett. A változás előjelek nélkül, váratlanúl következett be: a főiskolán (értsd: Film- és Színházművészeti Egyetem) soha nem hiányzott, legtöbbször ő érkezett elsőnek, több, mint fél órával korábban, hogy "ráhangolódjon az órákra" utolsónak jött el, sokszor éjfélig próbáltak, aztán reggel megint ő érkezett elsőnek. A stúdiója maga a rend. Elképesztő mennyiségű hanganyag, zenei software szemre is példás, de Zoli számára szakmailag is áttekinthető rendben. Pillanatok alatt talál meg követhetetlennek tűnő rendszerbe sorolt hangminta árnyalatokat. Mindez - ahogy látom - számára a legtermészetesebb dolog a világon. Csodálom a változást és azt hiszem értem is. Zoli első, általam is figyelemmel kísért fellépése egy középiskolai buli volt, ahol a "zenekar" "koncertet" adott egy arra nem túl alkalmas helyen. Zoli volt az énekes. Úgy készült (próbák!) úgy játszottak, Zoli úgy énekelt, úgy mozgott, mintha egy 80 ezres stadionban lépne föl lelkes közönség előtt. Kb. 30-an nézték. Akkor ismertem fel először benne a lehetőséget. Nem a hangjában, nem a mozgásában, hanem a hitében. A foci, a nagy varázslat! Zoli 5 éves korától, amint haza érkezett az óvodából, ment le a ház mögötti játszótérre focizni. A lakásunk ablakai arra néztek, így állandóan szem előtt voltak. A nála 2-3 évvel idősebbekkel játszott. Csak az tudja, hogy ez mit jelent, aki próbált gyerekkorában bekerülni egy ilyen játszótéri meccsbe. A játék folyamatosan tartott, amíg "föntről" haza nem parancsolták őket, azaz sötétedésig. Éjszaka (rendszeresen) görcs a vádlijában, masszírozás, lazító-, bemelegítő kenőcsök. Ha le tud jönni focizni, többnyire most is az a csapat nyer akinek sikerült elsőre megválasztania. Aki látta futballozni, megértheti, hogy mi viszi előre az életben, és már nem is csodálkozik, hogy a színpadon, tánc közben is legyőzi a gravitációt.