HVG interjú
  2006.02.21. 09:46

"Ha csak pár nap szabadidőnk van, már indulunk is valahová, akár az országon belül is" - jelzi általános nyughatatlanságát az egy ideig elváltan, ám három éve már újabb "tartós párkapcsolatban", és 12 éves Lackó fiával egy budai sorházi lakásban élő művésznő. "Alföldi lány vagyok, imádom a hegyet" - jelzi búcsúzóul, hogy nem feltétlenül benne testesül meg az ugyancsak alföldi Petőfi egykori pusztahűsége.

- Jól kiszúrt önnel a történelem: az éves filmünnep, amely részben az ön főszerepével is zajlott volna, most a nyitófilm rendezője, Szabó István ügynökügyének jegyében pereg...

- Az időzítést aljasságnak tartom. És beülök a szemle nyitányán az Oscar-díjas rendező Rokonok című filmjére. Mert ez a film érdekel a leginkább.

- Hát az már a politizálás sűrűje, a Csak szex és más semmi viszont legalább saját színházi közegben játszódik. Azt mennyire érezte hitelesnek? Kellett színészkednie?

- Szerintem a közeg abszolút hiteles, persze teljesen naturalista módon nem lehetett megmutatni, mert annak a miliőnek olyan sajátos a nyelve, amit a kívülálló nehezen tud megérteni. Ha én beszabadulok egy zenekari próbára, egy szót sem értek abból, miről szól a munka. Így van ez a színházzal is. Nálunk is sajátos a kommunikáció.

- A filmben egy gyerekre vágyakozó harmincas szinglit játszik, az életben viszont már 20 évesen szült. Ennyire vágyott a gyerekre, vagy egyszerűen fel sem mérte, hogy milyen könnyű ürügyet teremt a színiakadémiáról való esetleges kirostálására?

- Nem gondoltam végig, mi lesz a folytatás. Lackó fiam szerelemgyerek volt, úgy éreztem, ha most akar jönni, akkor nem szabad útjába állni. És e vonatkozásban mindegy volt, hogy főiskolás vagy már kész színésznő vagyok.

- Ennyire hiányzik önből a veszélyérzet, vagy meg sem kottyantak a rostavizsgák?

- Ellenkezőleg. Mindnyájan folyamatos idegbajban éltünk. Végig egymásra voltunk utalva, miközben tudtuk, hogy egymás riválisai vagyunk, és hogy vagy ő marad benn, vagy én. Sokáig vidéki lánynak éreztem magam, képtelen voltam megnyílni, rosszul sült el minden megnyilvánulásom. Igazából még az osztálytársaimmal sem találtam a hangot.

- Hát ezt végképp egyre kevéssé értjük. Ha mindez igaz, hogy engedték maradni?

- Volt egy Madách-fesztivál, ahol az egyik jelenetben Évát kellett játszanom. Egyik osztálytársunk kitalálta, hogy a paradicsomi szín játszódjon egy hatalmas disznóólban.

- Ezzel futott volna be?

- Hát ugye az a paradicsom, amiben úgy érezzük, hogy nagyon jól érezzük magunkat. Mi ezt úgy értük el, hogy minden elérhető párnát kiborítottunk, tele volt tollal a színpad, és ebben a dzsumbujban istenien éreztük magunkat. A közeg teljesen felszabadított, és nagy biztonságérzetet adott. Nem zavart, hogy figyelnek minket, nem zavart a partner. Utána kezdett rám is jobban figyelni Horvai. Megjött az önbizalmam is.

- Furcsa dolgokat mond, mivel mi úgy véltük, egy A kategóriás versenytáncosnak ilyen adaptációs csodákra nincs is szüksége. De produkált más különösséget is, mivel a versenytánc és a színitanulmányok egy ideig csereszabatosak voltak az életében. Mi tetszett benne ennyire?

- A mozgás, a gyönyörű ruhák és hogy sokkal nőiesebb a műfaj, mint például a népitánc. Ott ugyanis inkább a férfiak érvényesülnek, nekik vannak szólóik. A versenytáncban fordítva van: a nő a dekoratívabb, ő van elöl, a férfi inkább csak untermankodik neki.

- Ez világos képlet. A magánéletében viszont akadály is lehet táncos kulturáltsága. Aki ismeri e téren az előéletét, aligha meri felkérni, aki nem, az nagyon leéghet...

- Az ember valóban megnézi, hogy táncol a partnere. Ugyanis abból sok mindenre lehet következtetni. Akár a férfiak szexualitását is lehet ennek alapján méricskélni. Azt persze nem állítom, hogy kizárólag ez alapján mérlegeltem volna.

- Hanem? Hallgat például most már kamaszodó kisfiára?

- Abszolút. De végig szabad kezet adott. Amikor három éve megismerkedtem a párommal, bemutattam a fiamnak. És ő mondta, hogy "anya, mi lenne, ha komolyabban összejönnétek?" Mire én: "de Lackó, nemrég jöttem ki egy kapcsolatból, nem kínos, ha össze-vissza próbálkozom?" Mire ő: "sebaj, anya. Ha nem megy, annyi férfi van még."

- És a szakmai döntések? Nyolc évig volt a Radnótiban, most a Nemzetit erősíti. Ott, a hipertechnikával felturbózott "főszínházban" nem érzi néha, hogy az igazi történések sokak szerint mégis inkább a stúdiókban, kamrákban, pincékben zajlanak? Hogy például inkább Schilling Árpád hontalan társulatának szól a hozsanna? Sosem vágyott egy olyasfajta produkcióba?

- Szerintem a kőszínházakban is születnek csodák. Tiszteletben tartom Schilling színházát is, elmegyek, megnézem, tetszik is, mégsem gondolom, hogy csak ez az egy út van. Továbbá abban a munkában, ahogy ő dolgozik, az egység, az együvé tartozás a döntő. Ott nem lehet senki szuverén egyéniség.

- Mi gátolná az ilyesfajta feloldódásban?

- Például hogy az ilyen színházat csak úgy lehet csinálni, ha van olyan társ, aki vállalja, hogy egyedül neveli a gyereket, aki hagyja, hogy az ember menjen mindenhová a világban, és éljen a társulattal. Én ennél sokkal polgáribb, ha tetszik, kispolgáribb vagyok...