"Kidobáltam mindazt, ami fölösleges volt"
ishty  2004.12.05. 17:32

Hétköznap van. Pontosabban szerda, ráadásul este. Az ilyen, színház nélküli esték ráérősnek indulnak, ilyentájt a Jászai-díjas színésznő a fürdőszobából kiáltja Lackónak: nem tudom, nem láttam, fogalmam sincs, hova tetted, de mit is? Aztán lehuppan a kanapéra, meséli, aznap összeveszett egy buszvezetővel, húhh, teszi hozzá szigorúan. Nehezen hiszem, valahogy nem az a dühösködő alkat. A színésznőt Schell Juditnak hívják, épp most múlt harminc éves.
– Ha elmúlnak a nagy szerelmek, akkor az ember ugye minimum pakolni kezd.
– Hogy érted?
– Nyolc év után döntöttél úgy, hogy a Radnóti Színház után következzen valami új, valami más.
– Hát igen, már aláírtam a szerződést a Nemzetiben. Nagyon várom a kezdést. Van abban valami felemelő, furcsa bizsergető érzés, hogy majdnem alapító tagként jelen lehetsz egy új színház születésének pillanataiban. És ráadásul „a” Nemzetiben. Tavaly március 15-én nekem bizony összeszorult a torkom, ahogy az épület mellett sétáltam. Mert ugyan lehet arról vitatkozni, hogy építészetileg minden szempontnak megfelel-e a Nemzeti, hogy mit takar a külső, de a lényeg, hogy végre felépült. Ez pedig igenis jó érzés.
– Él még bennünk valami nosztalgiaféle ezzel a színházzal kapcsolatban.
– Valószínűleg igen, és nemcsak a nézőkben, de bennünk, színházi „munkásokban” is. Nem olyan távoli még az a múlt, amikor volt Nemzetink, ahol a legnagyobbak játszottak. Sokan mondják, hogy manapság már nincsenek közöttünk ilyen tehetségű emberek. Szerintem vannak, csak alig látszanak a kevésbé fontosak tömegében. Akikről mostanában a média szól. Bár talán éppen ezért kezd visszaszokni a közönség a színházba. Lehet, hogy egyszer helyére kerülnek veszendőnek hitt értékeink.
– Emlékszel, milyen volt nyolc évvel ezelőtt beiratkozni a Radnóti társulatába? Ugyanezekkel az érzésekkel indultál?
– Korántsem. Épp a napokban beszélgettünk Bálint Andrással a kezdetről. Ő talált rám, már majdnem elvesztem, az osztálytársaim közül mindenkinek volt szerződése, kivéve engem. Horvai Pista bácsi, az osztályfőnököm ajánlott Andrisnak, ő megnézett, és rögtön igent mondott. Elmondta, hogy a Radnóti egy kis színház, kis társulattal, ahol az emberek nem maradnak sokáig. Hogy a kezdők általában ugródeszkának tekintik, a nagyok pedig szívesen térnek vissza a családias közege, a színház intimitása miatt. Ennél pontosabban nem is tudta volna meghatározni a Radnóti lényegét. Ezért lehet szeretni, nagyon szeretni ezt a színházat.
– Ezek szerint nálad is letelt a kezdők kötelező radnótis ideje
– Már tavaly tavasszal úgy éreztem, mennem kell. Rengeteget dolgoztam, hat előadásban játszottam egyszerre vagy kétszáz estén át. Már nagyon ismertem mindent, kezdtek kialakulni a majdnem rutin pályák, lassan összeállt a saját közhelyszótáram. Megriadtam attól, hogy elpunnyadok, hogy már nem lesznek igazi kihívások a számomra. Egyébként is iszonyú év volt, rettenetes, szinte ok nélküli depresszió, fáradtság telepedett rám. Nem ismertem magamra. Én, aki általában a földön járok, mosolygós vagyok, teszem a dolgom, egyszerűen elfogytam. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor igenis lett volna okom az elborulásra, akkor mégsem, most meg a semmiből hirtelen előtört az állandó nyomottság. Azt hiszem, elfáradtam. Nyáron már nem is vállaltam munkát, lemondtam a filmezést is. Megőrültem volna, ha dolgoznom kell. De azt hiszem, túl vagyok rajta. Kidobáltam mindazt, ami fölösleges volt.
– Fényképeket, dobozokat…
– Igen. Meg apró papírfecniket, nejlonzacskókat, megjegyzem, mániás zacskógyűjtő vagyok, szóval mindent, ami fölösleges teher volt, és évek óta csak gyűlt, gyűlt. Jó érzés újra szabadnak lenni, így a harmincadik év küszöbén. Különben ettől az évtől igen sokat várok.
– Az biztos, hogy nem a kezdők teljes szárnyalásával nyitottál a pályán, hiszen még főiskolás voltál, amikor megszületett a kisfiad, Lackó. Nem lehetett egyszerű időszak.
– Harmadéves voltam, amikor Lackó születetett. Visszamentem Debrecenbe, kihagytam egy fél évet a főiskolán. Akkor úgy voltam vele, családanyaként is teljes, igenis, teljes életet élhetek. Végül nem úgy alakult, egy másfél éves gyerekkel kezdtem el dolgozni, élni Pesten, és albérletek után rohangáltam. Persze akadtak rettenetesen magányos pillanatok is, de nem nagyon volt időm azon gondolkozni, hogy nehéz-e vagy sem, éltem és tettem a dolgom. Nagyon bíztam benne, hogy minden rendbe jön. És tényleg, mindig jött valahonnan valami segítség, új munka, új kihívás. Az albérlet ugyan kétszer annyiba került, mint amennyi a színházi fizetésem volt, mégsem keseregtem. A Radnótiban, ebben a puha, otthonosan óvó közegben pedig szinte kivételezett helyzetben voltam, eljátszhattam mindent, amire csak vágytam. Lackó pedig az ő gyereklétével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tudatosabban éljek, hogy sok szerepben a koromnál érettebben „fürödhessek”, hogy nap mint nap megújulhassak. Ma már el se tudnám képzelni az életemet másképp, annak ellenére, hogy ma is ketten élünk, mint kezdetben, illetve hárman, mert hát Gina kutyánk is hozzánk tartozik már. Az életünket eddig is állandóan szervezni kellett, ez már nem jelent gondot. Nagyon igyekszem egyensúlyban tartani a munkámat az itthoni léttel. Reggelenként én viszem suliba Lackót, már másodikos, és délutánonként is én megyek érte. És ez egészen addig fog tartani, amíg ő megengedi…